A világkörüli utazásom egyik legmeghatározóbb élménye nem a repülés volt, hanem a vonatozás. A sínek mentén haladva az ember nemcsak országokat, hanem történeteket is átszel. Egy vonatablakból nézve lassabban változik a világ, és éppen ettől válik igazán befogadhatóvá. Európa rendezett tájai után Ázsia végtelen pusztái következtek, ahol órákon át csak a horizont mozdult. A vonaton mindig volt idő beszélgetni idegenekkel, akik pár óra alatt mégis ismerőssé váltak. Egy éjszakai járaton Indiában a kocsik zaja összekeveredett az álmokkal és a chai illatával. Dél-Amerikában a hegyeken átkanyargó szerelvények megtanítottak a türelemre. Afrikában a vonat nem sietett, és nekem sem kellett. A hátizsák a fejem alatt párna lett, a jegy pedig belépő egy új világba. Minden állomás egy új kezdetet jelentett, még akkor is, ha csak pár percre álltunk meg. A vonatos utazás során nem az úticél volt a legfontosabb, hanem maga az út. Megtanultam figyelni az apró részletekre: egy mosolyra, egy tájra, egy elhaladó falura. A sínek összekötöttek kultúrákat, nyelveket és sorsokat. Ez a világkörüli út nem térben volt a leghosszabb, hanem élményekben. És ha újra indulnék, biztosan ismét vonatra szállnék.
